Művelődjünk csak egy kicsit

Olvassuk el

William Shakespeare - 75. szonett 

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.


 Petri György: Az vagy nekem

Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér:
hol simogat, hol üt
(új gép: alig lelem az ü betût);
mi szemnek a nap, szájnak a kenyér:
mindennapi és szembesüt.

Kedélyem így mostanában fanyar,
talpam alól az út: kifut.
Holott én azt hivém, egy-két kanyar
még így-úgy kijut.

(Nem arra gondolok, amire te nem.
Jaj, el se kezdjük! Édes Istenem!
Róla még lesz szó. Szögletes zárójelben
- ami nincs a gépeden.)

De nem. Pedig ez - azt hihetnõk, nemde?
egy ilyen élet után megilletne ---
Mi is? Új hibridek-Hebridák?
Barikák ? Barrikád?
És miért? Mert? Milyen volt "ez" az élet?

Igazad van. Nem tudom. Csak azt hittem...
Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Csak téblábolok itten.
(félre:) Ez vagyok, ez a tipródó, lúdtalpas tébláb,
gondolni is rossz rá, hogy Isten épp lát,
saját képmását, másképét. Habár? Gondolta volna meg!
Már akkor sem volt egy "mai gyerek",
mielõtt ész nélkül teremtgetett.
Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe.
- Szimmetria-elv! - az egyenes-görbe
fakerék forog - õ csinálta - körbe:
forgunk Gondviselés-kerékbetörve;
Szentlelke rajta, viselje a Gondot.
És innentõl már egyszerû, amit mondok:

Háljunk egymásba járni, mint a lélek.


 Tóth Krisztina:

AZ VAGY NEKEM

Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr,
seggnek a tanga, combnak a borosta.
Bezár, szorít és szúr mindenfelől,
előbb csak húsba vág, aztán a csontba.


Az vagy, mint tépőzár a nagymosásnak,
sorban kihúzod mind a szálakat.
Lucskos halom, gombócba gyűrve várlak
és mi fölfeslett az tovább szakad.

Tőled rohan a harisnyán a szem le.
Becsípsz és kiakadsz, mint a cipzár.
Vándorló zokni: felbukkansz hetente,
lehet, hogy volt párja, de nincs már.

Az vagy nekem, mi rég nem kéne légy,
lengő papír, én meg rászállva légy.